Ajtók

Kazi bácsi feldúlva jött haza a közértből. Egyre több a szemöldöktetovált nyugdíjas néni. Egyesek még kutyát is tartanak és úgy beszélnek hozzá, mint egy családtaghoz. Kazi bácsi ilyenkor nagyon örül, hogy Margitka nem ezeknek a vénasszonyoknak a táborát erősíti.

Margitka fiatal korában gyönyörű volt. Persze, hogy az volt, máskülönben nem vette volna el. Feszes volt a bőre, finom az illata, még a legínségesebb időkben is ápoltnak tűnt a külseje. Vagy csak ő látta annak. A haja hosszú volt, a ruháit maga varrta, volt egy kék szövetkabátja, amihez mindig csíkos sálat húzott. Azt Kazi bácsi nagyon szerette. Biztos megvan még valahol, öt nagy szekrényük rejti évek óta az emlékeket. Tárgyakat, ruhákat, díszeket, leveleket, képeslapokat, még az első otthonuk szétlőtt házszámtábláját is, ami a háború alatt szétbombázott házuk homlokzatáról esett le. Eszter utca 5. Csak a r betűt ütötte át egy géppisztoly lövedék. Margitka így is eltette. Mi lesz ezekkel a tárgyakkal, ha ők már nem lesznek? Kazi bácsi egyre többet gondol erre. Nincs kire hagyni az emlékeket.

Margitka szorgosan ültette a virágokat a belső udvarban. Gondozza az akácot is, bár legtöbbször csak korholja a jobb sorsra érdemes kúszónövényt. Ha túl korán kihajt, az a baj, ha takácsatkák lepik el, akkor meg az. Margitka nagyon szigorú vele.

Kazi bácsival viszont soha. Még mindig hálás neki azért, hogy a vállán cipelte őt kilómétereken át, amikor mellettük csapódott be egy bomba, ami rombadöntötte a könyvtár épületét. A leomló tűzfal darabjai közül több is eltalálta Margitkát, akit Kazi bácsi cipelt biztonságos helyre. Margitka könyörgött, hogy hagyja ott, meneküljön. Így ismerkedtek meg egymással. Keveset tudnak róluk a ház lakói, de ők ezt a történetet mindig szívesen mesélik. Viszont az életük többi 77 és fél évét homály fedi. Ismerőseik szinte mind meghaltak, rokonaik nincsenek.